Cicatappancs FC

Vinni története, avagy hogyan lesz a vérmacskából kanapécica.

Vinni egy bevásárlóközpont parkolójában csövezett, tesóival, szüleivel, egyéb rokonokkal egy terebélyes kolónia legkisebb tagjaként. Lehetett vagy 5 hetes és fél kiló. Már a befogása is alaposan próbára tette egyébként gyakorlott és türelmes önkénteseinket, mert Vinninek komoly kényszerképzete volt arra nézve, hogy ő tulajdonképpen egy veszett köpőkobra és nem egy tündibündi kiscica. Többszöri látogatás, sok sok könyörgés, finom falatok és türelem végül csak meghozta a gyümölcsét, és Vinni hordozóba, majd ideiglenes gondozásunkba került.

Pár napig a tesójával volt együtt, de ő gyorsan gazdisodott, és mivel Vinni olyannyira vad és kezelhetetlen volt, azt a döntést hoztuk, hogy őt külön kell választani a többi cicától, hogy egyedül szelídülhessen.

Így indult a mi kapcsolatunk, és így landolt Vinni nálam. Útban hazafelé egyenesen a dokinál kezdtük, eddigre Vinni már (valószínűleg félelmében) össze-vissza fosta magát. A doki kevésbé volt lelkes, de kesztyűt húzott és 'távolról' megvizsgálta, kérdezte, hogy akkor most erőszakoskodjon-e vele, vizsgálat ürügyén. Vinni már sokkos volt a félelemtől, én pedig rettenetesen sajnáltam, így a vizsgálatot elnapoltuk. (itt jegyzem meg, a későbbiekben kiderült, hogy ez hiba volt, tanulság: egy szakavatott vélemény sokat ér. Ha az első, kritikus napokban nem kellett volna még azon is aggodalmaskodnom, hogy vajon eszik-e a bolhák és a férgek, biztos minden egy kicsit könnyebb lett volna)

Szóval hazaértünk, és megkezdődött Vinni kiscicává nevelése.

1. nap. Tulajdonképpen nincs mit írnom. Vinnit egyszer sem láttam. Ügyesen kivarázsolta magát a ketrecből (újabb hiba!!) és a szobán belül ismeretlen helyre távozott. Órákkal később a tartózkodási helyét legalább sikerült lokalizálni, és megállapítani, hogy a macska legalább nem hülye. Olyan helyet talált magának, ahova emberi szem már nem látott el, és ahol emberi kéz nem érhette, maximum csak szakember (konkrétan asztalos) segítségével. Teljes pánik, kaját azért hagytam kinn neki éjszakára és rácsuktam az ajtót.

2. nap. A kaja elfogyott, Vinni tehát él. Hurrá!! Semmi más nem történik, Vinni mély illegalitásban. Aggódom, de egyre jobban. Talán bolhás, férges, beteg, haldoklik. Igen, biztos, hogy ez van. Ki kell szedni, minden áron. Időnként próbáltam közelíteni, hosszasan zaklattam a gügyögésemmel, amire olyan hörgést és köpködést kaptam, hogy egy idő után már tényleg nem lepett volna meg, ha egy keresztes vipera kúszik ki a szekrény alól. Egy biztos, ez így nem mehet tovább, megoldás kell.

3. nap. Vinni felfedte magát. Természetesen nem nekem, aki ugye az életét és vérét kockáztatta érte, hanem a lányomnak, aki simán csak hagyta élni. Természetesen a közelébe sem lehetett menni, mindenesetre megtörtént az első mini áttörés, éreztem, hogy visszatér belém a remény. Meg kellett akadályoznom, hogy kedvenc rejtekhelyén élje le élete hátralevő részét, így cselhez folyamodtam, fél napos éheztetés, kaja berak ketrecbe, és csendben figyel. Vinni éhezett, bemászott a kajáért, a csapda ajtaja pedig kegyetlenül lecsukódott. Hurrá, megint!!

4. nap. Vinni szemmel láthatólag megnyugodott, a ketrec nagyon jót tesz neki, kezdi felépíteni a komfortzónáját, ami egyelőre még csak a ketrecre korlátozódik, de már kevesebbet sír és teljesen abbahagyta a remegést. Eszik, iszik. Sokat vagyunk vele, hogy érezze a jelenlétet, nem erőszakoskodunk, nem próbáljuk megfogni, de szinte egész nap társaságban van. Estefelé megpróbálkozom megfogni, de ő ezt még nem szeretné, én pedig féltem a kezem, így ezt elnapoljuk.

5. nap. Teljes és komplett áttörés minden vonalon. Vettem egy nagy levegőt és benyúltam a ketrecbe. Másik kezemben a telefon, arra az esetre, ha esetleg 8 napon túli sérüléseket szereznék. De meg kell lennie, legyünk túl rajta, bátor vagyok. Nem is tudom, melyikőnk lepődött meg jobban, de a közelharc elmaradt. Gyakorlatilag az első érintésemre Vinni megadta magát, és odabújt a kezemhez, hangos dorombolás kíséretében. Sosem felejtem el, és még ma is könnybe lábad a szemem, ha felidézem magamban ezt a pillanatot. Majd rögtön a következő gondolat az volt, hogy sosem adom oda senkinek, hisz ő szó szerint a 2 kezem között szelídült meg. Semmihez nem fogható érzés, bár nem ő volt az első ideiglenes cicám (és nem is az utolsó), ez az érzés addig még sosem érintett meg, ennyire közelről. Na de lépjünk tovább.

6. nap. Vinniből mégis macska lesz, hajrá keressünk neki gazdit. Beindul a gépezet és az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy a kiskobra valamit nagyon tud, mert özönlenek a jelentkezők. Hiszek abban, hogy az a legszerencsésebb, ha a szocializáció már a végleges otthonában fejeződik be, ezért kész vagyok minél előbb elengedni őt, nem titkoltan azzal a hátsó gondolattal, hogy közeleg az idő, amikor már nem fogom tudni odaadni. Kiskobra mindebből semmit nem érzékel, köszöni szépen, jól van, már teljesen biztos benne, hogy kiscica szeretne lenni, már ki merem venni a ketrecből és a kanapén is be tudja már mutatni, hogyan nyúljunk el kanapécica módjára a párnán.

7-10 nap. Vinniért megy a harc, önkéntesünk nem győzi a sok jelentkezőt. Újabb dilemma, kié legyen Vinni? Ő ebből továbbra sem érzékel sokat, köszöni, jól van, mi az, hogy köpőkobra, nem is hallott még ilyesmiről, ez csak valami gonosz rágalom lehet. Kapott játszótársat, mert úgy gondoltam, ez majd segít, de játszótárs pillanatok alatt gazdisodott is, és szép lassan megismerte a család 2 teljes jogú és állandó lakóját. Kismacskával szinte azonnal megtalálták a közös hangot, akár mondhatnám azt is, hogy szerelem volt első látásra Vinni beilleszkedett, teljes a harmónia, álomgazdi jelölt a láthatáron.

12.nap. Itt az idő. Vinni hazamegy. Vegyes érzések, tudom, hogy csodás otthona lesz, a gazdik sorsszerűnek érzik, hogy rátaláltak, csak ő kell, senki más. Nincs kétségem, mégis nehéz... Persze, mindig nehéz, de ez most különösen az. Amint belép a lakásba a 2 gonosz idegen,(álomgazdik) Vinni visszaváltozik remegő kiskobrává és hozzám menekül. A komfortzónája egyelőre csak mi vagyunk, itt érzi magát biztonságban. Gyorsan be is pakolom a hordozóba, mielőtt még meggondolnám magam és útjára engedem őket. Úgy teszek, mintha boldog lennék, és csak a távozásuk után pityergek. Még aznap este híreket kapok, hogy rendben hazaértek és minden rendben, ez kissé megnyugtat.

Hát, ennyi. Jöhet a következő. Mert ez a dolgom, ezt szeretem és szerencsés vagyok, hogy van is erőm végigcsinálni. Mert az a pillanat, amikor először tekint rám félelem nélkül, amikor először dobja le magát a kanapén, amikor először érzem, hogy teljes bizalommal fordul felém, azokért a pillanatokért érdemes csinálni. Megfizethetetlen érzés, ajánlom mindenkinek:)))