Nincs azzal baj, és teljesen természetes, hogy az első a héten a cicák az új helyükön meg vannak szeppenve és mindenféle, macska szempontból a normálistól eltérő viselkedést tanúsítanak. Az hogy nem hagyta magát megsimogatni még hagyján. De akkor kezdtem el gyanakodni, hogy itt az ördög keze van benne a dologban, amikor benyitottam a szobába, és rendszeresen fejvesztve menekült a bőröndök mögé, fűtőtest alá. Aztán jött az a verzió, amikor már nem futott olyan gyorsan el, hanem megállt félúton, de amint nyújtottam a kezem felé, fújt. Azt pedig egyenesen a személyem elleni támadásnak éltem meg, és az önértékelésem sárba tiprásának, amikor csak ránéztem(!), és már akkor is fújt rám.

Ekkor elgondolkodtam, hogy felhívom az egyik segítő foglalkozású ismerősömet, hogy kellene nekem egy pár összejövetel önértékelésem restaurálására, mert a macska lelki sérültté tett engem.

De aztán tovább gondolkodtam, hogy én is tanultam pszichológiát, és volt szó holmi türelemről meg kivárásról. Aham, igen, csak ez kábé olyan távol áll tőlem, mint az akrobatikus rock and roll Bud Spencertől. De jól van, mondom, a szépséges bundája miatt tegyünk egy próbát.

Változás akkor állt be, amikor a szükséges karanténozási idő letelte után összeeresztettem az enyémekkel. Rowan szemében az addig börtönnek vélt lakás egyből átalakult játszóházzá, futópályává, tornateremmé, konditeremmé, focipályává. Értsd ez alatt: mászókának használja a szoba egyik sarkában függőleges helyzetbe állított ágymatracokat és azon csimpaszkodik, egy az egybe trappol végig a nagyszoba távolabbi falától az előszobán át a kisszoba ablakpárkányáig, a forgószékem ötágú lábánál gátfutást rendez, a kanapé alsó favázas szerkezetén húzódzkodik, hogy csak úgy dagadnak az izmai, és előszeretettel pattogtatja a pingpong labdát akkor, amikor én telefonálnék, tévét néznék, vagy egyszerűen csak aludnék.

Rowannek sokszor fáj-neki-a-világ ábrázata van, mint aki a világ összes gondját magára vállalta. De meggyőződésem, hogy ez csak álca. Ahogy mondani szokás, a zord tekintet mögött érzékeny lélek lakik. Bár a zord talán kicsit erős jelző a részemről, de tény, hogy a cicamosolyt igencsak ki kell nála érdemelni. Rowan büszke, de nem adom fel, pláne most, hogy valami halvány reménysugár felcsillant. Már nem szalad el olyan sokszor, néha hagyja magát felvenni és simogatni. Abban reménykedem, hogy ha Rowan érzi, hogy a szerető simogatásba nem lehet belehalni, akkor engedni fog. Így lesz!