Cicatappancs FC

*agens tollából

Magyarországon már körbenéztünk híres állatok után, de mi a helyzet a nagyvilágban? Az ígérethez híven folytatódik hát a világhírű állatokról szóló cikkünk, sajnos minden bizonnyal a teljesség igénye nélkül, de azért törekedve arra, hogy aki említésre méltó, az ne maradjon ki a sorból.

Majomszeretet

Azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni Csitát, vagy ahogy a világ más tájain ismerik: Cheeta-t, Tarzan segítőjét. Csita 1932. április 9.-én látta meg a napvilágot és bármilyen hihetetlen, ma is él és jó egészségnek örvend. Bevallom őszintén, amikor nekikezdtem a „világ leghíresebb állatai” cikknek, Csita volt az első gondolatom, és roppantmód meglepődtem, mikor minden fellelhető forrás azt igazolta, hogy róla még bizony nem beszélünk múlt időben. Azzal, hogy ma is él, nemcsak, hogy jócskán túlélte filmbeli partnereit (Johnny Weissmüller 1984-ben, partnernője, Maureen O’Sullivan pedig 1998-ban távozott az élők sorából), olyannyira kirívó teljesítményt produkált, hogy a világ legöregebb csimpánzaként is ő van bejegyezve a Guiness Rekordok Könyvébe.

(Forrás: http://www.figyelo.hu/cikk/00180000/181286//2.jpg)

Az 1932-es Tarzan, a majomember című filmben ugyan még nem ő szerepelt, de az 1934-es Tarzan és társa egyik mellékszereplőjeként már feltűnik (itt még kölyökként), a folytatásokban pedig már végig őt láthatjuk, amint az eredeti nevével megegyező névre hallgató csimpánzt alakítja. 1949-ben, az utolsó akkori Tarzan-filmet követően hollywoodi pályafutása parkolópályára került egészen az 1967-es Oscar díjas Doctor Dolittle című alkotásig. A Csita-szerep érdekessége egyébként, hogy a filmek alapjául szolgáló Edgar Rice Burroughs regények legnagyobb részében nem történik említés olyan majom-figuráról, aki ennyire összenőtt volna a főhőssel, Csita figurája tehát a megfilmesítés ötletének köszönhetően jött létre, és nem azonos a kései regényekben szereplő N’kimával. Csita jelenleg Kaliforniában, egy majommenhelyen tengeti öreg napjait. Ideje nagy részét tévézéssel, zongorázással és képeskönyvek tanulmányozásával tölti, időnként pedig képeket fest, melyeket karitatív céllal értékesítenek: a bevételekből egyéb, szintén veszélyeztetett emberszabásúak számára létesített menhelyeket segítik.

Hűséges Hachiko

Hachiko történetét azt gondolom nagyon nehéz nem megkönnyezni. Valójában szebb történetet sose hallottam. Hachiko – aki egy hófehér akita kisfiú volt - 1923 novemberében bújt ki erre a zord világra Japánban, Odate városában. A tenyésztőtől igen fiatalon, 2 hónapos korában került el, amikor megtalálta az álomgazdit Dr. Eizaburo Ueno személyében.  A professzor és kutyája között példátlanul mély barátság szövődött, köszönhetően a szeretetteljes nevelésnek és gondoskodásnak. A férfit dolgos reggelein Hachiko kísérte a vonatállomásra, ahol le is telepedett, és gazdája hazaérkezéséig el sem moccant onnan. Hetek-hónapok múlva már minden ott dolgozó természetesnek vette a kutyus egész napos jelenlétét az állomáson, és nem győzték csodálni hűséges magatartását. Az a szomorú nap is úgy indult, mint a többi: Hachiko elkísérte a professzort a vonatállomásra, elbúcsúzott tőle a peronon, majd lefeküdt, és várta az estét, hogy gazdáját boldogan üdvözölhesse, amikor az hazatér.  Azonban Ueno nem jött haza többé. Az egyetemen szívrohamot kapott, amibe azonnal belehalt. Hűséges ebe rendíthetetlenül várta őt az állomáson, mígnem végül a késő esti kapuzáráskor szomorúan és lemondóan hazabattyogott. Hachiko természetesen otthon sem találta a barátját, így hát a számára legtermészetesebb módon másnap reggel a szokott időben kisétált az állomásra, és ismét zárásig várta gazdáját. Sokan azt hihették, a kutyus előbb utóbb rájön, hiábavaló a várakozása, de Hachiko nem adta fel. Ueno családja és az állomás dolgozói is értetlenül álltak a tény előtt, hogy a kutya soha nem fogja megkockáztatni, hogy elszalassza a napot, amikor esetleg várva várt gazdája mégis visszatér hozzá. Így hát éveken át, minden áldott napja a peronon telt, egyre kilátástalanabb és keservesebb hangulatban. Az ott dolgozók etették, de gazdája hiánya annyira megviselte, hogy Hachiko elkeseredettségében egyre jobban lefogyott, és egyre betegebb lett. Az állomás mellett 1934-ben szobrot emeltek a kutya tiszteletére, akit egy évvel később az őt ábrázoló szobortól néhány méterre, a kötelességének érzett kitartó várakozás közben szólított el a halál. Hachiko Japánban azóta is a szeretet és a feltétlen hűség jelképe.

(A kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/6b/Hachiko.JPG/220px-Hachiko.JPG)

Híres bársonytappancsúak

Bár nehéz a fenti történet után más vizekre evezni, azért teszek egy próbát. A kutyák hűsége elismert, köztudott, teljesen természetes tény, míg karmos-bajszos társaikról már nem mondható el ugyanez. Ki hallott már hűséges vagy bátor macskáról? Nem sokan. Mégis, a történelem során azért a hősies kutyusok mellett akad néhány cica is, akinek a nevét – bár a világháló is csak néhány mondatban teszi – mindenképp meg kell említenem, kiváltképp, mivel jómagam is macskatartó vagyok, és sokszor fáj, hogy sokan mennyire negatív véleménnyel vannak a cicákról. Lajka nevét mindenki ismeri, mert ő volt az első kutya, aki egy állatbarátnak éppen nem mondható elmélet gyakorlatba ültetése során űrhajón utazhatott és megtapasztalhatta a valóban földöntúli élményt. 6 évvel később azonban egy Felix nevű cica is kipróbálhatta ugyanezt, egész pontosan 1963. október 18.-án egy Algériából fellőtt rakétán utazva. A világ másik végén és valamivel korábban, 1940. szeptember 9.-én egy másik cica is megcsillogtatta bátorságát: London belvárosában úszott meg sértetlenül egy II. Világháborús bombázást. A Faith nevű cicát (fajtársai közül elsőként) 5 évvel később kitüntették a PDSA Ezüst Medáljával. Mindenképp megemlítendő Meet és Hope, akik a szeptember 11.-i katasztrófa hős túlélői: mindkettőjüket több mint 2 héttel a tragédia után találták meg a romok alatt, Hope-ot 3 kölykével együtt. Nem hagyható ki a sorból  Rusty és Sugar, akik hűségükről és kitartásukról híresültek el: mindkettő az elköltözött és őt hátrahagyó gazdi után vágott neki a világnak, egyikük a Boston-Chicago távot (1500 km), másikuk pedig az Andersen-Oklahoma 2400 km-es távját teljesítette sikerrel, hogy megtalálja gazdáját.

(Forrás: http://www.purr-n-fur.org.uk/famous/scarlett.html)

Végül, de nem utolsó sorban Scarlett cica az, aki még helyet kell, hogy kapjon a sorban. Scarlett 1996 tavaszán saját testi épségével mit sem törődve 6 kölykét mentette ki sikerrel egy garázsban keletkezett tűzből Brooklynban. A cica későbbi halálát követően a North Shore Animal League nevű állatvédő szervezet díjat hozott létre az emlékére, melyet azóta is olyan állatoknak ítélnek oda, akik állat- és emberéleteket mentenek meg saját életük kockáztatása árán.